impetum.hu - 

Lovász Krisztina versei

 
Impetum.hu
  Navi   Home  >
Próza   > Vers     > Vers     >

Zsebkendőköd

Úgy szeretnék sírni, mint az elsüllyedt katedrálisban, a bűnbánó harangok hívására érkező cselédlány úrnője, pontosan ilyen bonyolultan megkomponálva, brokát orgonazúgásban. Régészeti regiszterekben újra felsóhajtani, hogy beleborzongjon a koponyát söprögető ecset finom szőre, s a kezed. Úgy szeretnék sírni, mint Takemitzu esőfuvolája, hárfa-szipogással, ez is bonyolult, de kevesen ismerik, így biztonságos. Két billentés szünetében, jól temperáltan, illedelmesen. Szeretnék egyszer sírni az űrben, miközben otthonomra nézek, csak úgy kísérletképpen, hogyan lebegne el mellettem a gyász, talán meg is érinteném, miközben fontos számításokat végzek, s a tér fogatába lovamat bekötöm a piros almafához. Katonákkal, lövészárkokban, anyáikkal, történelmileg, a barakkokba is vinném a sírásom, a 4563-ik rabnak, de csak nézne rám, elkéstél. Isten szemén a tenger, a könnyek könnye, felitatnám tükröződve, mélyég-vigasztalásban, túldimenzionáltan, ahogy a rossz költők: direkt üdvösen. Ez a nagy zsebkendőköd, amiért egy asztrofotós díjat kap, hosszú fürkésző évek után.

Az ismeretlen kamionos

Utakon jártunk, amikor az autópályán meghalt egy kamionos, két másikkal ütközött, mi megrekedve az M nulláson, végtelen sorban, egymás után, várjuk, hogy a helyszínelők mikor végeznek már, mert sietünk, hogy kifaragjuk a töklámpást meg nem született gyerekeinknek, miközben valaki már megérkezett az origóhoz, és azt sajnálja, hogy ekkora dugót okozott, mindenki úton a temetők felé, halottak napja közelít. *szerk.: lámpást meg nem születettnek… az ilyen mondatért érdemes