Impetum.hu

Otthonülő világjáró - 1

 Nem számítok a nagy világjárók közé, még Európát is csak hellyel-közzel láttam, amire nem vagyok büszke, sőt, ám most mégis összegezni szeretném e téren (utazás) évtizedek alatt szerzett tapasztalatimat, legalábbis egy (kis)esszé erejéig. Azért is érzek erre késztetést, mert a huszonegyedik század elején mintha megint fordulna a Föld, s egyelőre nem sejtjük, merre. Mit láthat meg a történések, folyamatok mögötteséből egy tiszántúli, partiumi magyar, aki többet ül otthon, mint tekereg, s aki olykor mintha hullámvasúton sikítozna, máskor meg a sutban aludna? Az én generációm (már közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez) szőröstül- bőröstül a szocializmus, a kádárizmus gyermeke, annak minden előnyével és hátrányával – szerintem utóbbiból van a több. Korosztályom a vasfüggöny innenső oldalán élve nem járhatta Körösi Csoma Sándor vagy Teleki László útját, az csak a kivételezetteknek és diplomatáknak, ezek gyermekeinek adatott meg. Emlékezhetünk a kék és vörös útlevélre, a meghívólevelek trükkjeire, melyeket jól ismert a hatóság. Vörös paszporttal mehettünk a béketábor országaiba, bár azok közül sem mindegyikbe, a Szovjetunió és Jugoszlávia más okmányokat is kért, a kékkel az ellenkező irányba. Nyugatra sem engedtek ki mindenkit, igaz, keletre sem, a derékhadnak eszébe sem jutott, hogy közelről szemlélhetné – és szagolhatná – a rothadó kapitalizmust. Az utazás amolyan értelmiségi luxuskategóriába tartozott. Barátomat és engem farmerszerzési vágy hajtott ki először, 17 évesen Lengyelországba, közelebbről Katowiczébe és Krakkóba. Emlékszem, gátlásos fiúk lévén, szólni sem mertünk a kupénkban utazó, nálunk pár évvel idősebb, gyönyörű lengyel lányokhoz, akik pedig elég kacéran viselkedtek. Zabszem sem fért volna fel, amikor az útlevélkezelő és a vámos feltépte a fülke ajtaját, ingkézelőmbe varrt tízdollárosom felért egy mai drogcsempészéssel. Farmert, persze, nem kaptunk, éppen akkor hiánycikk volt Lengyelországban is. Klumpát bezzeg annyit hozhattunk volna, amennyit bírunk, de kellett a fenének. Az örökös állomáson- alvástól, csövezéstől holtfáradt lettem, zsebünkben cincogott az egyre kevesebbet érő zlotyi, turistáskodni eszünkbe sem jutott. Máig nem értem, hogyan kerültünk mi hazafelé Pozsonyba, hiszen eredetileg nem arrafelé vitt volna utunk, alighanem elnéztük a csatlakozást. Éjnek idején, a komáromi hídon átgyalogolva léptük át a csehszlovák-magyar határt, kivívva magunk iránt a határőrök megkülönböztetett érdeklődését. Akkoriban nem lehetett velük viccelődni, borostás fickókat szállítottak le a vonatról vagy vetkőztettek gatyára, ha nem hasonlítottak nagyon útlevélképükre. A komáromi vasútállomáson reggelig vártunk a pesti személyre. A farmerról nem mondtunk le egykönnyen, másik cimborámmal legközelebb Kassát céloztuk be, szintén vonaton. A Pestig velünk utazó erdélyi házaspárral – hála a korabeli történelem-oktatásnak – úgy néztünk egymásra, mint borjú az új kapura. Ők úgy bámultak ránk, mint anyaországi csodalényekre, mi pedig nem értettük, hogy romániai útlevéllel a kezükben hogyan beszélhetnek szebben magyarul, mint mi. Már Kassa felé bumlizva kifogtunk egy idős, Cseszkóban élő magyartanárnőt, aki históriai jártasságunkat firtatta (nem vizsgáztunk jól), de szerencsénkre tanított is minket. Utólag elhallgathatnám, de nincs értelme: bevallom, hogy a „kinek a hamvait őrzik a kassai dómban?” kérdésnél megbuktunk. A mi töritanárunk nagyot ugrott az anyagban, ha a trianoni határok egyáltalán csak szóba kerültek, II. Rákóczi Ferencnek is inkább csak osztrákellenességét emlegette. De farmerre Kassán sem tettünk szert. „Super rifle nyemáme” – olvastuk a tuzex kirakatában. (Lengyelben pevexnek hívták az ilyen jellegű üzleteket). Odabent, meghallván magyari beszédünket, kínaiakkként kezdtek bánni velünk – nem voltunk biztosak benne, csak sejtettük, hogy ez a negatív megkülönböztetés a hatvannyolcas bevonulásnak szól, amit akkor még baráti segítségnyújtásnak hívtak. vissza >> folytatjuk >>
  Home >

Ványai Fehér József

Impetum.hu