Impetum.hu

  Home >

reakció

Impetum.hu

Lovász Krisztina 

Egyfelvonásos
Hangversenyterem, 21. sor, valahol a szélén, egyvonalban és közel a bejárathoz. A férfi mindig késik, ha éppen nem találkoznak előtte a városban munka után, mert olyankor együtt mennek és a nő nem tűr semmilyen kitérőt, lézengést, időhúzást. De ez ritka, mert nem egy időben végeznek és akkor nincs ez a fölösleges izgalom, amit a férfi úgy szeret, nem tudni miért, talán még a méhen belüli élményéhez tapad a késés, késleltetés édes íze, amelyet újra és újra átél a koncertterem bezáródó ajtajain keresztül, de alkalmas lehet bármilyen induló jármű, záróra előtti patika vagy előléptetéses vendégség. Persze ilyenkor mindig valami véletlen esemény, tüntetéses útlezárás, természeti katasztrófa, világjárvány akadályozza a pontos érkezését, huszonegy éve immár. A férfi azt is élvezi, hogy a felesége tűkön ül miatta, olyan ez, mintha bármelyik pillanatban lebuktathatná őt és a szeretőjét, aki jelen esetben valami Kékszakállú. Mindig féltékeny volt az időre, amit a felesége nem vele, hanem valamilyen hangszer, főleg zongora, pláne egy egész zenekar bűvöletében tölt, ezért is ragaszkodik 21 éve, hogy elkísérje minden egyes hangversenyre; 21 éve féltékeny a felesége magányára, a bensőségességre, a láthatatlan párbeszédre, a ragyogásra, ami ilyenkor a felesége arcán átsejlett és amit ő sohasem. Könnyebb volt egy valóságos szeretőt képzelni mellé. Eleinte még azt hitte, hogy beférkőzhet abba a várba, mert egyszer leengedték neki a hidat és belovagolhatott büszkén, minden nap rózsa és rajongás, eksztázis, ami lassan, de biztosan kínzó kétellyé szikkadt. A teremben mindenki látja, hogy a nőhöz tartozik, aki próbál most úgy tenni, mintha csak felületesen ismernék egymást, kelletlenül engedi át magát a hanyag csóknak, hát megjöttél végre? - sziszegi, és a kezében szorongatott műsorfüzeten gyűr egyet. A férfi lelkesen kezdené az útviszonyokat, ne haragudj, tudod milyen a közlekedés a belvárosban, de ekkor már elkezdődött, a karmester is bejött és a zenekari árokban halk, megengedő mocorgás az utolsó cukorkás zizegéseknek, aztán belehasít a levegőbe. A nőnek nincs ideje csípősen megjegyezni, hogy ilyenkor mindig a kötött pályát kell választani és időben elindulni, azért van mindenféle applikáció a telefonon, hogy meg lehessen tervezni azt a kevésbé se bonyolult útvonalat, nem igaz, hogy huszonegy év alatt. A nőnek ilyenkor legalább egy tételnyi szimfonikus idő kell ahhoz, hogy ellazuljon és megerősítse magát a következő évekre, hozzászoktassa magát, hogy nincsen ablak, nincsen ajtó. Mire megnyugodna már a szünet következik, rohanás a büfépulthoz, mosdóba, kis szilva, kis sör, da capo al fine, minden ajtót ki kell nyitni – dúdolja magában a nő. Micsoda marhaság ez az „add a kulcsot ajtónyitogatósdi” jegyzi meg ekkor a férj, vagy szeretik egymást vagy nem! Szeress engem, sose kérdezz mondta volna még erőtlenül a nő, de másként mozgott a szája, nem engedelmeskedett immár semmilyen dirigensnek, kezében a gombóccá gyűrt műsorfüzet magától a férje arcába és minden mintha magától, egyetlen diadalmas kórusban követelné, Add a kulcsot! *szerk.: A fenti írás Lackfi János íróiskolájában született. Gyakorlatként erre a novellára.